Ez a kau-kaland is nagyon izgalmasra sikeredett: a Kabardino-Balkár köztársaságban jártam, Nalcsikban, láttam a csegemi vízeséseket, Felső-Balkáriát, világoskék, 300 méter mély tavakat, Hruscsov elhagyatott dácsáját, és rengeteg hegyet-völgyet-patakot-vízesést-tehenet-miegymást. Kabardföldre úgy kerültem, hogy Nalcsikban is van a chocoMe-nek partnere, akivel már évek óta együttműködünk, és mivel általában nagyon jó viszonyt ápolunk a partnereinkkel, ezért gondoltam, hogy örülni fognak nekem arrafelé. Mint kiderült: ennél is többről volt szó, hisz a tenyerükön hordoztak, brutálisan eltúlozva a vendégszeretet intézményét. A Wikipedia szerint Kabard- és Balkárföld Oroszország egy Észak-Kaukázusban elhelyezkedő föderációs alanya. A türk nyelvű balkárok a nyelvészek szerint valószínűleg a bolgárok névadói, a balkároktól elfoglalt területeken alakulhatott ki a bolgár nyelv is. Területe: 12 500 km², legmagasabb pontja az Elbrusz. Szomszédai délen Grúzia, nyugaton a Karacsáj-Cserkesz Köztársaság (Oroszország), északon a Sztavropoli terület(Oroszország), keleten Észak-Oszétia (Oroszország). Ami a magyar vonatkozásokat illeti: a balkár néphagyomány szerint a balkárok őséhez, Malkárhoz sikeres vadászat közben csatlakozott Misaka és Majar (vagy Madyar) s azután együtt éltek. Minden szempontból a kabardok a legalkalmasabbnak tűnő jelöltek, akiknek közük lehet a magyar őstörténetből ismert, a honfoglalókhoz csatlakozott, bolgár-törökként valószínűsített kabar törzsekhez.

Fillérekért a Kaukázusba

Ismét az egyetlen orosz fapadossal, a Pobedával utaztam, egész jó áron kínál jegyeket a kaukázusi desztinációkra. (Úgy kb 10000-15000 Ft oda vissza). Az út kb 2-2,5 óra, a repülő meg fapados mivolta ellenére tágas és kényelmes. Útitársam egy ötéves kislány, akit rám bíztak a stewardesek. Méregdrága ruhában feszít, kedvenc márkái a Dolce Gabbana, a Lacoste és a Dior. Van kedvenc sushizója Moszkvában, legújabb az iPadje, és különböző színűek a kifestett körmei. Úgy él, mint egy kész nő - már/már zavarban érzem magam - ráadásul parfümillat lengi körül..... Hogyan lehet egy ilyen helyzetre reagálni? Nem egykönnyen. Keresem a "gyerekes" vonásait, és egyet találok: egy elmajszolt csokoládénak a papírját nyomja a kezembe, mint ahogy a gyerekeim szokták otthon... A reptér úgy néz ki, mint egy jobb vidáki buszpályudvar a 80-as évekből Magyarországról. Autó viszi a bőröndöket a repülőtől, frankón, kis utánfutóval. Alekszander barátunk fogad, sofőrje elragadja a csomagjaimat. Visznek rögtön magukhoz, az út során pedig sorolják, hogy milyen helyekre, hova tudnak majd elvinni. Furcsának tartom, de már megszoktam, hogy még ilyenkor is megkérdezik, hogy "mi a látogatásom PONTOS oka?". És megyek-e még másokhoz?" Már korábban elmondtam, hogy "célom a csokoládéval kapcsolatos eszmecsere, illetve némi turizmus/ információátadás a blogon keresztül". Amúgy kedves-rendes emberek - Alekszander erősen édesapámra emlékeztet - húsz éve egy menő és sikeres halas céges igazgat, és ez mellé vették fel a repertoárba a csokoládét. 

És akkor kőkeményen belecsapunk az "életkor intézményével fűszerezett patriarchátusba"

Miután belépünk a kétszer akkora kapun, mint maga Alekszander (későb elmentünk a kapukészítőhöz, nem álltam meg, aki elmondta, hogy 3 millió forintnál kezdődik egy ilyen...), terített asztal fogad: lazac, saláták, fasírtok, zöldek tömkelege. Ott van Alekszander lánya is, aki folyamatosan hozza az ételeket, tölti az italokat, de ami furcsa, hogy soha, egy percre sem ül le közénk! Nem firtatom ennek okát, mégiscsak ez az alső nap, nem illendő, gondolom. Alekszander nem bánik szűkmarkúan a vodkával: már vagy az ötödik stampónál járunk, és még nem is ettünk semmit. "Jó, akkor körbevezetlek!", mondja. A ház, ahol vagyunk, van vagy 500 m2-es., és úgy berendezett, mintha Nagy Katalin cárnő palotájában járnék. Bár lehet, hogy az egy kicsit snassz ehhez képest. De tényleg, minden, mint egy múzeumban, csillog-villog, félek is bemenni. Az egyik szobában egy hétéves forma gyermek nintendózik, illedelmesen köszön, de ő sem ül le közénk az asztalhoz, sőt, nem is közeledhet felénk. Azt gondolom, Alexander fia, de később már arra gondolok, hogy valószínűleg mégsem, mint ahogyan az sem igaz, hogy az időközben megérkező Juszuf Alekszander testvére, pedig így van beharangozva, hanem csak a "másodunokatestvére". (A gyermekről a mai napig nem tudom, kicsoda.) Aztán jön Alexander fia, és annak felesége (na ők nem változnak az ottlétem során), aztán Alexander mamája, akiről végül kiderül, hogy egy "nagynéni", és nem a "mama", majd mikor rákérdezek, hogy hol van a felesége, Alexander az asztalra csap, és azt mondja: "az én feleségem meghalt". Ereimben meghűl a vér, köpni-nyelni nem tudok. A Moszkvában, fél évvel korábban megismert "hölgy Alekszander oldalán", Zarema, NEM a férfi felesége, hanem csak barátnője, ráadásul nem "van", hanem "volt", a felesége pedig már 20 évvel korábban meghalt. Na így lehet egy jónak ígérkező kaukázusi bulit egy rossz kérdéssel felrobbantani, de Alekszander is gyorsan kapcsol, hisz nem tudhattam a dolgok ilyen jellegű természetét. Gyorsan tölt is nekem egy újabb vodkát, és mivel ez már a sokadik, a fele az asztalra megy, ahol pont az útlevelem pihen. Egy jótanács mindenkinek: soha, de soha ne öntsd le az útleveledet vodkával, mert erősen meghullámosodnak  a lapjai! "Feltörlöd!" - mondja a lányának. Az asztalhoz rövidebb időre jönnek a "fiatalok", de soha-senki nem ül le: ez itt így megszokott, aki itt fiatal férfi, vagy bármilyen korú nő, az NEM ül le az öregekkel, ezért hármasban ülünk Alekszanderrel, Juszuffal. Ugyan csak 39 vagyok a vacsora ideje alatt, de az nem számít, hisz én vagyok a vendég. Utóbbi tizedszerre sem érti, hogy mi a francot keresek én itt, mint ahogyan azt sem, hogy miért jó a csokoládé, amikor nem vodkából készül. Gyorsan egy hullámhosszra kerültünk vele is. Aztán jön még pár ember az asztalhoz, számomra beazonosíthatatlan szereplők, de egy-egy vodka után tovább is állnak. Vélhetően szomszédok, rokonok, vagy csak barátok. Brutális (és brutálisan jó) vacsoránk és vodkázásunk után a sofőr, Amin, egy fiatal srác hazavisz a szálláshelyemre, amit szintén Alexander választott. Itt nincs apelláta: "ez lesz a te szállodád, és kész". Félájultan zuhanok a kabargyino-balkáriai éj sötét bugyraiba.... 

Felső-Balkária: sokkal jobb, mint egy poszter a kocsma falán

A szállodában reggel veszem csak észre, hogy van "gyezsurnaja", és aki sokat járt a Szovjetunióban, vagy Oroszországban szállodákban, az tudja, miről beszélek. (Kb. azt jelenti, hogy "ügyeletes".).  Könnyű reggeli után partnerünk megmutatja a halas cégét, ahol a chocoMe molinó is ott van, majd elindulunk Felső-Balkáriába, a magas hegyek világába. Itt még néhol májusban is jelen van hó a csúcsokon. Érdekes, hogy ahogy elhagyjuk Nalcsikot, olyan, mintha Budapestet hagytuk volna el, és Magyarországon autózunk. Minden zöld, és minden sík, és ez így megy vagy 50 kilométeren keresztül. Az eső esik, rossz idő van. Aztán egyszer csak hirtelen elkezd magasodni körülöttünk minden, és pillanatok alatt magashegyek közt találjuk magunkat, szakadékokkal, sebes hegyi folyókkal, összevissza kószáló tehenekkel és birkákkal, valamint erőteljes saslik illattal. Na ez az igaz Kaukázus feeling. Az eső eláll, de a nap csak nem süt ki. Pár fotót azért tudunk csinálni, a színek így is pazarak errefelé. A visszafelé vezető úton megtekintjük az ún "Világoskék tavakat" (öt van belőlük), amik azért érdekesek, mert átmérőjük nem több mint 30 méter, mélységük azonban tízszer ekkora is lehet. Más interpretációk alapján nincs is fenekük, senki nem tudja, mi táplálja őket és hogy. Vizük jéghideg, és kristálytiszta: szinte szédüök, ha beléjük nézek. Mivel ismét elered az eső, így nulla turistával találkozunk, Alexander mérges is, hogy jól el kell áznia miattam, ezért gyorsan vissza is ül a kocsiba, én meg körbejárom a tavat. Mégiscsak nagyon érdekes dolog ez. Visszaindulunk a halas céghez, és egy hirtelen ötlettől vezérelve összedobnak nekem egy igazi kaukázusi báránysaslikot. Ott, a cég előtt, a raklapokon. (Jó, reggel óta készültek erre, amíg mi hárman csavarogtunk, addig a többiek (úgy húsz ember dolgozik Alexandernak) nekiállnak sütni. Előkerül házi sör, lepény és rengeteg zöld is. Lakmározunk, bestiálisan jó minden. A nap hátralévő részében magam mászkálok még egy kicsit a fővárosban, megnézem a legnagyobb zöld parkot, a parlament épületét, és ezer beépített erkélyt a házakon. 

A Csegemi vízesések - bárhol megirigyelnék a világban

Ezen a napon a Csegemi vízeséseket és Csegemi átjárót mutatták meg a vendéglátóim. Elképesztő szerpentineken hajtottunk keresztül, szédületes mélységek-magasságok váltogatták egymást. A legmagasabb vízesést - ami úgy tíz méter volt- nem is "Igazi" Csegemi vízesésként ismerik, hanem ha jól emlékszem, nincs is neve. Kísérőm mondta, hogy "itt át kéne kelni egy hegyi patakon, ott át az erdőn, és olyan élményben lesz részünk, hogy csak na. Mintha gyerekkoromból emlékeznék itt egy rejtett vízesésre". És így is lett. Egy szűkülő kanyonban haladtunk előre, és frenetikus látvány tárult elénk: őserővel a mélybe zúduló végeláthatatlan vízáradat, amihez foghatót még életemben nem láttam. Turistaút nem vezet ide, az emberek nem ismerik: na ez az, ami nekem való. A többi csegemi vízesés máshogyan jó: azok egy óriás sziklán csordogálnak lefelé, ámde sokkal nagyobb felületen. Így konstatáltam, hogy mindkét megoldás jó, mindegyik nagyon szemrevaló. Elképesztő a Kaukázus, sokadszor tör ki belőlem. Búcsúzúul vendéglátóim még fürdeni is elvittek az augisheri termálvíz-forráshoz, ahol még fürdőnadrágot is kaptam tőlük, és külön medencét béreltek. Ez a Kaukázus egyik legjellegzetesebb része: a vendéglátó egyszerűen nem hagy fizetni semmiért! Persze nem illik visszaélni sem a vendégszeretettel. És még egy jótanács: inkább igyál vodkát, mint helyi termál- vagy ásványvizet, utóbbi ugyanis azzal a "kellemetlen" mellékhatással jár, hogy 5 perc múlva rohansz a WC-re, és nincs kivétel. Persze ha az a cél, hogy kipucolja a beleidet, akkor hajrá, de azért legyen közel az illemhely! 

Remek kis kaland volt ez, nagyon élveztem. 

 Fotók még: